Nehéz léptekkel közlekedik, sután, ráérősen.
Ahogy elbattyog helyek, események melletted, rárakódik ezeregy dolog: mellkasából kilóg egy homokozólapát, aminek a markolatán egy szomorúfűz megkorhadt ága, vállán lényegtelennek tűnő, de fordulópontokat jelentő napok ruhái.
Hátára családi recept által otthoni hozzávalókból megalkotott kajamaradékok rakódtak, körülöttük szeretett emberekhez kapcsolódó tárgyak elszórva: egy mindenhová magával hordozott párna, az a jellegzetes szemüveg, tincs abból a színes hajból, az a bögre, az a kazetta, az a kilincs. Arca nincs, a sok érzés, ami a testére rakódott teljesen eltorzította, aztán egy egynemű masszává tette a helyét.
A gólemmassza mind olyan dolgokból áll össze, amelyek nem tűntek fontosnak, de egyszer csak előkerülnek az agy leghátsó zugából, és elindítanak valamit, ami elkésett.
Mert a gólem mindig késik: nem akkor érkezik, amikor élvezni lehetne a pillanatot, vagy legalább belegondolni, hogy éppen egy pillanat részese vagy, csak folynak egymásba az események, és mire a gólem utolér, már késő. Vége a pillanatnak, benned ragadt az a mondat, a suta ölelésből inkább egy kézfogás lett, a vigasztaló gondolat helyett csak megértően hümmögtél, és nem tudhatták, hogy hálás vagy, hogy örülsz, mert úgy voltál benne az egészbe, hogy jobb lábad már máshol járt, és ingerülten várta, hogy kövesse a bal is. Aztán a gólem valahogy utolér. Hoz egy ismerős illatot, eléd lenget egy régi tárgyat, vagy csak meglátsz valakit, aki hasonlít arra az emberre, és menthetetlenül elönt a nosztalgia. Az emlékezetedben hiányzó részeket kitömi a fantáziád, belesimult a konkrét emlékbe, és végtelenre állítva játszod le, amíg ki nem kopik. Nem a boldog múltat teríti ki eléd portétaként, hanem annak a felismerését, hogy fogalmad sincs, hogy mikor volt az a pont, amikor vége lett.
Átjár a szeretettel vegyes keserűség, a gólem egyre közelebb van, érzed ahogy éppen ragad rá valami belőled, te pedig tudod: ismét későn vetted észre, és soha nem lesz már ugyanolyan.